Avagy a fiatalok helyzete Kisújszálláson

Írta: Kelemen Ilona

„Nem tudom, hogy mi lenne a jobb: menni vagy maradni. Egyik sem kecsegtet semmi jóval. Nincs helyes döntés. Csak túlélni minden egyes napot és ez a legszánalmasabb az egészben...”

Manapság sok cikk és tanulmány szól arról, hogy van egy elveszettnek hitt generáció, mégpedig a „nyolcvanasok”, vagyis azok a fiatal felnőttek, akik a ’80-as években születtek. Alapvetően azok a kérdések merülnek fel ezzel generációval kapcsolatban, hogy nagyrészük későn válik felnőtté, sok területen motiválatlanok, illetve kapcsolati és identitásbeli probléma-zavarokkal küszködnek. Mindezt erősen kihat például a munkaerőpiacon mutatott jelenlétre is, hiszen a nyolcvanas években született generáció most kezd el fontossá válni ezen a területen. 

Városunkban is elég erősen jelen vannak a fent említett nehézségek. Több „nyolcvanas” fiatal felnőttel beszélgetve próbáltunk meg megoldást találni – már ha lehet egyáltalán – azokra a problémákra, amik ezt a generációt érintik. Legfajsúlyosabb kérdéskör pedig a kisvárosi, konkrétan a kisújszállási életről szólt.

 „Én itt születtem, itt nőttem fel és itt is szeretnék maradni. Annyi minden köt ide, hogy nehezen tudnék elszakadni.” – jelenti ki egy magát ízig-vérig kisújszállásinak nevező fiatal férfi. Nincs munkája, a szüleinél él, de ez cseppet sem zavarja. „Sokan a kortársaim közül otthon élnek, a szüleikkel. Nincs ebben semmi kivetnivaló. Nincs lehetőségem, hogy kitörjek, habár szüleim ilyen idős korukban fogtak neki az építkezésnek, de azok más idők voltak. Én álmodni sem merek ilyen lehetőségről.” – vallja be őszintén. Munka híján otthon segít a ház körül, sűrűn jár a munkaügyi központba, hátha akad valami állás. Ez ügyben elég pesszimista: „Bármit elvállalnék. A közmunka-programban is benne voltam, de a legnagyobb gond, hogy a környéken alig-alig akad valami. Ha van is, nagyon nagy a túljelentkezés és ezt ki is használják sok esetben a munkáltatók. Most mondd meg: minibálbérből hogyan lehet fenntartani egy lakást, annak rezsijét és akkor még az alapvető szükségletekről nem is beszéltem?” Pedig szeretne maradni, hiszen itt a családja, a rokonok. „Nem szeretnék mást, csak élni és élni hagyni.”

Sok fiatal távozott a városból. Vannak olyanok, akik tanulmányaikat folytatták más városokban és sok esetben ott is kaptak állást. És hogy miért sem vágynak haza? Egy fővárosban élő fiatal nőt kérdeztem: „14 évesen kerültem el itthonról. Középiskolába már máshová jártam, ahogy egyetemre is. Itthon nincs perspektíva a végezettségemnek megfelelően. Pesten találtam állást, jól megfizetnek és most fogok külföldre utazni a cégemmel. Otthon nem lenne ilyen lehetőségem, hiszen cég is alig akad a környéken, meg munkahely. Nekem meg sem fordult a fejemben, hogy visszamenjek.” Albérletben él és nem is akar lakást: „Ha lakásom lenne, akkor röghöz lennék kötve, nem lennék mobilis. A cégemnek sok külföldi partnere van. Ki tudja, lehet, hogy a következő évben már nem is Magyarországon fogok dolgozni és őszintén szólva,  nem is bánnám.”

Vannak olyanok is, akik ugyan elkerültek, de visszatértek a városba. Őket a szakirodalom bumeráng-gyerekeknek hívja, azért, mert egyszer már kirepültek, viszont az élet úgy hozta, hogy hazaköltöztek. „Itt kaptam állást, ami nagy mázli. Sok kortársamnak nincs állása, se otthon, se máshol. Én szeretem a kisvárost, mert csendes és nyugodt. Nem vágyom a nagyvárosi életre. Valakinek tetszik, valakinek nem. Szüleimmel élek, ami nagyon jó, olcsó meg kényelmes. Mivel amúgy is Kisújon dolgozom, miért fizessek külön albérletet? Talán ha lesz párom, akkor majd együtt tervezünk a jövőre. De egyelőre nem.” – jelenti ki az egyik hazaköltözött fiatal. Ahogy ő, úgy sokan mások sem tudnak hosszabb távon előretervezni. „Az, hogy mi az, amit szeretnék, nincs egyenes arányban azzal, amire lehetőségem van.” – magyarázza egy fiatal férfi. „Nincs jövőképem. Persze, szeretnék majd családot, meg egy otthont, meg gyerekeket, ahogy minden normális ember. De egyiket sem tudom megalapozni. Egyelőre tanulok, mert úgy látom, nincs hová tervezni. Márpedig ebben az anyagias világban minden a pénzről szól. Meg sajnos az ismeretségről…” A keserűség eléggé beléivódott ebbe a generációba. Kevés kiutat látnak. „Én külföldön fogok dolgozni. Itthon, főleg egy kisvárosban esélytelen, hogy megéljek. Van szakmám, és ismerősök mondták, akik kint dolgoznak, hogy az itthoni fizetés dupláját, olykor tripláját kapják és még az ottani viszonylatokhoz képest is tudnak spórolni. Itthon mikor tudnék? Aranyáron van minden és nincs a fizetés hozzáigazítva.”

Vannak azonban pozitív példák is. „Nem régen született az első gyerekem. Nincs ennél szebb dolog. Igaz, szűkösen, de kijövünk a pénzünkből, és bár lassan haladunk előre, azért tudunk tervezni. Most még a válságot nyögjük mi is, de majd csak alakulnak a dolgok. Persze hitelünk az van, talán kicsit sok is. De a szüleinkre mindig számíthatunk.”

Magam is ebbe a generációba tartozom, így a felvetett problémákat testközelből érzékelem. Mint ahogyan azt már fentebb is mondta az egyik fiatal, nincs helyes döntés ez ügyben, ott kell boldogulni, ahol lehet. Keresni kell a lehetőségeket, még ha olykor nehéz is. Nem csak manapság kiszámíthatatlan hosszabb távon a világ. Persze sok esetben foghatjuk a külvilágra és a társadalom kisebb-nagyobb hibáira, problémáira azokat az okokat, melyek nehezebbé teszik életünket, mégis a legokosabb, amit itt mondhatok: magunkhoz kell igazítani a világot, ne mások igazítsák hozzánk. Nekünk kell boldogulni a világban, nekünk kell megteremteni a feltételeket, ahhoz, hogy mikroközösségünkben létezni tudjunk. A helyzet sok esetben reménytelenek tűnik. Sok, nem csak kisújszállási fiatal sem tudja, hogy mi lesz a következő években, de nem akarnak sokáig „gyernőttek” maradni. Bele kell vágni az életbe, nincs mese.